A hétvégén lehetőségem volt részt venni a Fenntartható Fejlődés Egyesület programján, ahol először a Szentkirályi ásványvíz telephelyét látogattuk meg, majd egy napelemfarmot néztünk meg közelebbről. A szakmai program mellett legalább ennyire izgalmasak voltak azok a beszélgetések, amelyek közben kialakultak arról, hogy mit is jelent ma a környezetvédelem vállalati, gazdasági és társadalmi szinten.
Az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy a környezetvédelmi költségek mennyire vonzóak vagy kívánatosak egy vállalkozás számára.
A válasz első ránézésre kellemetlenül egyszerű: ha kizárólag rövid távú üzleti eredményben gondolkodunk, akkor a környezetvédelem nagyon könnyen pluszköltségnek, sőt akár felesleges tehernek tűnhet. Beruházást igényel, folyamatokat kell átalakítani, technológiát kell fejleszteni, beszállítói láncokat kell újragondolni. Ezek mind pénzbe kerülnek. Rövid távon legalábbis biztosan.
Innen indult el egy izgalmasabb beszélgetés: ha ez így van, akkor mégis hogyan tudunk érdemi változást elérni? Hogyan tudunk egy fenntarthatóbb működés felé mozdulni úgy, hogy közben a vállalkozások is működőképesek maradjanak, a fogyasztók se érezzék azt, hogy minden változás kizárólag újabb kényelmetlenség vagy drágulás?
Két nagy irány rajzolódott ki: a szabályozás és az edukáció.
A szabályozás ereje — és korlátai
Az egyik megközelítés szerint a vállalatok alapvetően azt fogják csinálni, amire a mindenkori jogszabályalkotó rászorítja őket. Ha a szabályozás azt mondja, hogy bizonyos kibocsátási szint fölé nem lehet menni, akkor a cégek kénytelenek lesznek alkalmazkodni. Ha kötelezővé válik egy újrahasznosítási rendszer, egy betétdíjas megoldás vagy egy szigorúbb környezetvédelmi előírás, akkor a vállalatok beépítik ezt a működésükbe.
Csakhogy ennek ára van.
A környezetvédelmi költség végül valamilyen formában megjelenik a fogyasztó életében is. Lehet, hogy magasabb árként. Lehet, hogy kényelmetlenségként. Lehet, hogy megváltozott vásárlási szokásként. Lehet, hogy abban, hogy vissza kell váltani az üveget, máshogy kell gyűjteni a hulladékot, vagy bizonyos termékekhez más feltételekkel lehet hozzájutni.
És itt kezd bonyolulttá válni a történet.
Egy demokratikus rendszerben a jogszabályalkotónak számolnia kell azzal, hogy a választók nem mindig örülnek azoknak a változásoknak, amelyek rövid távon kényelmetlenebbé vagy drágábbá teszik az életüket. Hiába szolgálja mindez hosszú távon az ő érdekeiket is, ha a mindennapi tapasztalat szintjén inkább teherként jelenik meg.
Felmerült persze félig viccesen az is, hogy egy diktatúrában bizonyos változásokat látszólag sokkal gyorsabban lehetne átvinni. Ha a vezetés egyik napról a másikra elrendel valamit, akkor annak nem feltétlenül kell demokratikus társadalmi elfogadottságot építenie. Csakhogy a diktatúráknak meg éppen az a természetük, hogy nem szívesen korlátozzák saját működésüket, saját hatalmi érdekeiket vagy saját gazdasági logikájukat.
Vagyis a szabályozás fontos, de önmagában nem biztos, hogy elég.
Az edukáció lassabb, de mélyebb útja
A másik irány az edukáció.
Lehet-e oktatással, szemléletformálással, tudatosítással elérni, hogy az emberek másképp gondolkodjanak fogyasztásról, környezeti felelősségről, fenntarthatóságról?
A válasz valószínűleg igen. Erre jó példaként gyakran kerülnek elő a skandináv országok, ahol demokratikus keretek között, hosszú távú társadalmi edukációval, tudatos közpolitikai munkával és erős intézményi bizalommal sikerült sok területen komoly eredményeket elérni. Magasabb a környezettudatosság, erősebb a társadalmi felelősségérzet, természetesebb a zöld energia, az újrahasznosítás vagy a fenntarthatóbb fogyasztási logika.
Ez nagyon fontos irány.
Csakhogy itt is van egy kellemetlen kérdés: elég gyors-e az edukáció?
Mert miközben a szemléletformálás lassú, a fogyasztás növekedésének üteme nem az. A globális gazdaság, a kényelmi szolgáltatások, a gyors fogyasztás, az ellátási láncok és az életmódbeli elvárások sokszor gyorsabban növelik a környezeti terhelést, mint ahogy az oktatás képes lenne átformálni a gondolkodásunkat.
Ezért maradt bennem a program végén egy kínzó kérdés: vajon van-e elég időnk arra, hogy pusztán edukációval érjünk el valódi fordulatot?
Valószínűleg nem vagy-vagy, hanem is-is
A beszélgetés végére több kérdés maradt nyitva, mint amennyivel elindultunk. És talán ez így van jól.
Úgy tűnik, hogy a megoldás nem az lesz, hogy vagy a jogszabályalkotó menti meg a világot, vagy az edukáció, vagy a fogyasztó tudatossága. Sokkal inkább az látszik, hogy ezeknek együtt kell működniük.
Szükség van szabályozásra, mert a vállalati működés kereteit valahol meg kell húzni. Szükség van edukációra, mert társadalmi megértés és elfogadás nélkül minden szabály csak kényszerként jelenik meg. És szükség van fogyasztói szemléletváltásra is, mert végső soron a cégek jelentős része arra reagál, amit a piac, vagyis mi magunk elvárunk tőlük.
A fenntarthatóság tehát nem pusztán technológiai kérdés. Nem csak jogszabályi kérdés. És nem is csak egyéni lelkiismereti kérdés.
Hanem tanulási kérdés is.
Mit jelent ez a mi munkánkban?
Tréningpiaci szereplőként számomra ez az egyik legizgalmasabb pont.
Ha valóban élhetőbb, fenntarthatóbb világot szeretnénk teremteni magunk köré, akkor nemcsak rendszereket, folyamatokat és technológiákat kell fejlesztenünk, hanem gondolkodásmódokat is. Vezetői gondolkodást. Szervezeti kultúrát. Fogyasztói tudatosságot. Döntéshozói felelősséget.
A kérdés az, hogy kinek a fejében kell először elkezdeni ezt az oktatást.
A vállalatvezetőkében?
A munkavállalókéban?
A fogyasztókéban?
A jogalkotókéban?
Vagy mindannyiunkéban egyszerre?
Valószínűleg ez utóbbihoz állunk a legközelebb.
A fenntarthatóság ugyanis nem egy külön projekt, amit valaki majd megold helyettünk. Nem egy CSR-fejezet az éves jelentés végén. Nem egy szép zöld logó. Hanem annak újragondolása, hogyan élünk, hogyan fogyasztunk, hogyan vezetünk szervezeteket, és hogyan hozunk döntéseket rövid és hosszú távú érdekek között.
A hétvégi látogatás számomra ezért nemcsak egy szakmai program volt, hanem egy fontos emlékeztető is: ha élhető világot szeretnénk, akkor tanulnunk kell. Egyénként, vezetőként, szervezetként és társadalomként is.
És valószínűleg gyorsabban, mint ahogy most tesszük.
